A Breyer-emléktábla története
A nyilasházBAN bújtattak üldözötteket. WTF???
Megismerve a Breyer-házaspár történetét, mindenképpen szerettem volna emléket állítani nekik, hogy más is megismerhesse ezt a hihetetlenül kockázatos, szinte szemtelen embermentő történetet.
2025.12.11 - A testület megszavazta a Breyer házaspár embermentő tevékenységének emléket állító emléktába előterjesztésemet.
Előzmények:
Valamikor szeptember végén, ültem az irodámban, már erősen délután volt, amikor csörgött a telefonom, ismeretlen szám hívott. Az idős férfi hang bemutatkozott, ő Péter, és elkezdte mondani, hogy a közösségi költségvetésbe szeretne pályázni egy emléktáblával, ami a Breyer házaspárnak állítana emléket, mert ez a két ember a zuglói nyilasházban mentett, bújtatott üldözött (zsidó) embereket, mit gondolok erről. Visszakérdeztem, hogy tényleg jól értem-e, hogy a nyilasházBAN, majd azonnal rávágtam, hogy felejtse el a közösségi költségvetést, az túl bizonytalan, ezt a táblát az Önkormányzat fogja elkészíteni - mekkora hihetetlen, lélekemelő történet már, hogy a nyilasfészekben rejtőzködnek zsidók (és még túl is élik!). Péter átküldte az újságcikket - 2012-ben jelent meg a történet a Szombat Online augusztus 9-i számában, itt olvasható: https://www.szombat.org/tortenelem/4570-embermentok-zugloban.
Bevallom, nagyon izgatott lettem. Ez valami egészen hihetetlen, elképzelhetetlen dolog, van egy hadiüzemben dolgozó, ezért mentességet élvező zsidó férj, akinek a római katolikus vallású felesége a Thököly út 80. házmestere - pont ott, ahova az első emeletre 1944. október 15-én beeszik magukat a zuglói nyilasok, kipenderítve az ott működő, a lakásért 1944. évre 3.400 pengő bérleti díjat fizető Magyar Élet Pártjának zuglói csoportjának tagjait - és akkor ez a két ember ugyanitt zsidókat bújtat. Hogyan???
Hihetetlen. Lehetséges, hogy erre a történetre eddig senki nem akadt rá?? Elkezdtem az interneten kutatni gugli jóbarát segítségével. Kiderült, hogy a fenti cikket a történész szerző, Máthé Áron mintegy kivonatolta a doktori disszertációjából, amit az 1967-es zuglói nyilasperről, annak tanulságairól írt. Járulékos haszonként bukkantak fel a per során tett vallomásokban egyéb történetek, így került felszínre a Breyerék embermentő tevékenysége.
Aznap nagyon későn mentem haza, elolvastam mindent, amit hirtelen az interneten találtam, kijegyzeteltem neveket, időpontokat, hivatkozásokat. Felvettem a kapcsolatot a Thököly út 83. szám alatti Zsinagógával – ha valaki, ők biztosan igazolni tudják a szembeszomszédban zajló embermentést. Éppen az őszi sátoros ünnepek kezdődtek náluk, türelmet kértek a válaszadásra. Közben felkutattam több könyvet, ami embermentőkkel foglakozik - egyikben sem akadtam a nyomukra. A zsinagógából két hét múlva, legnagyobb meglepetésemre azt a választ kaptam, hogy ilyen nem történt, ők semmi ilyesmiről nem tudnak. Püff. Most már mindenképpen hiteles bizonyítékot akartam szerezni, megbizonyosodni a történet valódiságáról Ilyen bizonytalan háttérrel mégsem lehet egy emléktáblát állítani...
Saját szememmel akartam látni a nyilasper vallomásait. Igen ám, de hol lehetnek, melyik levéltárban? Történész barátnőm értelmezte a hivatkozott jelzeteket, és megállapította, hogy a Budapest Főváros Levéltárában lehetnek, legalábbis a cikk írásakor, 2012-ben még ott voltak. Irány a Levéltár honlapja. Hosszas keresgélés után rájöttünk, hogy a nyilvánosan kutatható, online adatbázisokkal nem megyünk semmire. Következő munkanap, mint egyszerű állampolgár felhívtam a Levéltárat, ahol erősen meglepődtek a kérésemen (hogy a Nyilasper anyagaiba kívánok belenézni), kapcsolgattak ide-oda, de a végén innen is lepattantam. Péter ugyanerre jutott – semmire. Több fronton támadtunk: Bori írt a történész Ungváry Krisztiánnak, kérdezve, hallott-e erről, de ő nemleges válasz mellett azonnal Máthé Áronhoz irányított. Oké. Kinyomoztam Máthé Áron emilcímét, és részletesen leírtam, hogy Önkormányzat és tábla, és dicsőség a hősöknek, és történelmi emlékezet meg minden, és hogy konkrétan a hivatkozásai alapján a per iratainak a másolatait kérem, aláírás: én, az alpolgármester. Fél óra múlva válaszolt, hogy örül a kezdeményezésnek, de sajnos neki nem is volt másolata (vagy ha igen, otthagyta az akkori munkahelyén), nem is emlékszik, valójában inkább jegyzetelt, és azok a hivatkozások, lehet, hogy már nem is érvényesek, de érdekli a dolog, legyek szíves tájékoztatni a fejleményekről, és hogy szerinte forduljak a Levéltár segítőkész igazgatójához, .
Felhívtam a Levéltárat – nem tudják kapcsolni az Igazgató Urat, mert valami többnapos konferencia van náluk. Megszereztem az emailcímét, és megírtam, hogy Máthé Áron meg Önkormányzat és tábla, és dicsőség a hősöknek, és történelmi emlékezet meg minden, és hogy konkrétan a Máthé Áron hivatkozásai alapján a per iratainak a másolatait kérem, aláírás: én, az alpolgármester.
Több napig teljes csönd (már kezdtem azon gondolkodni, merre keressem az utat tovább), amikor bepottyant a postaládámba egy levél, egy pdf melléklettel, hogy azt gondolják, ezeket az oldalakat keresem, üdv, a Levéltár. Bingó!!! A pdf-ben összegyűjtve ott volt több vallomás és az egyik üldözött asszony igen részletes naplója azokról a napokról. Nem kaptam meg mindent – de eleget ahhoz, hogy bizonyított legyen a Breyer házaspár tényleges életmentő szerepe. Együltő helyemben végigolvastam és jegyzeteltem és jegyzeteltem és összehasonlítottam és táblázatot gyártottam – egyrészt hihetetlen, felemelő, hogy ez a házaspár milyen őrületes kockázatot vállalt, a nyilasok vérengzése közepette, másrészről fizikai rosszullét kerülgetett a nyilas rémtettek olvasása során. A nyilasper-disszertációból kiderül, hogy a vallomásokból 550 ember elpusztítása kerül napvilágra – de ez a per ténylegesen 23 évvel később zajlott, korántsem biztos, hogy mindenki, akinek mondanivalója lehetett a témában, vallomást tett. Ahogy az sem tekinthető véglegesnek, hogy Breyerék csak annak a 7 embernek az életét mentették meg, mert ezek a nevek a a megkapott iratok alapján a vallomásokból derültek ki, de ugye nem biztos, hogy minden vallomást megkaptam, illetve hogy mindenki vallomást tett - tudomásunk van további nevekről is, akik a Breyeréknek köszönhetik az életüket, de ezekre nem sikerült a hivatkozásokon túl perdöntő, egyértelmű bizonyítékot találni, így nem tudjuk, ténylegesen, összesen hány embert mentettek meg. Rotter Lórándné a naplója végén megemlíti, hogy rajtuk kívül még legalább 15 ember életét mentette meg a "bátor, önfeláldozó és jólelkű" Breyer Józsefné. Meghalhattak, elköltözhettek - akármi történhetett közben velük. Amúgy azt gondolom, fura egybeesés, hogy pont aznap kezdenének embert menteni, amikor a nyilasok elfoglalják az első emeletet - szent meggyőződésem (és ez szigorúan az én véleményem) korábban kezdhették, csakhogy október 15-én bejöttek a nyilasok is a képbe, ők pedig rendületlenül folytatták a tevékenységüket. Ha nincs a nyilasper és a vallomások, lehet, hogy soha nem tudjuk meg, mit tettek.
Amikor egyértelműen bebizonyosodott a történet hitelessége, Főépítész Asszonnyal, Főmérnök Úrral és minden érintett hivatali dolgozóval leültem és végigbeszéltük, hogyan lesz a gondolatból emléktábla.
Aztán megkerestem a Thököly út 80. Társasház közös képviselőjét, kértem, hogy hívjanak össze egy közgyűlést, ahol arról döntenek, kihelyezhető-e egy ilyen tartalmú tábla a ház külső homlokzatára. A ház lakói örömmel fogadták, hogy a ház, amelyben laknak, már nem csak a szörnyűségekről, hanem erről a merész embermentési tevékenységről is mesél. Azt mondták, nagyon köszönik, hogy innentől másképp gondolhatnak a saját házukra, a gonosz mellett megjelent a jó is.
Előterjesztést írtam és közben mindenkinek meséltem ezt a történetet. Teljesen a hatása alatt vagyok a mai napig – vajon mi meg mertük volna tenni azt, amire az akkori borzalmak közepette ez az egyszerű emberpár képes volt?
Egyvalami zavart végig, hogy az asszonynak (aki a házmester volt és a legnagyobb kockázatot vállalta) nem volt saját neve, minden forrás csak Breyernéként említette. Nagyon szerettem volna a lánynevét kideríteni. Csalódott voltam, úgy tűnt, nem sikerül. Másfél nap választott el a testületi üléstől, amikor Péterrel teljesen egyszerre rátaláltunk: KOVÁCS RÓZA! Heuréka!!! Péter egy másik levéltárbeli ismerősén keresztül megszerezte a házassági és halotti anyakönyvi kivonataikat, ebből kiderült, hogy 1929-ben házasodtak össze, negyven évesek voltak a nyilasuralom idején és hogy mindketten megérték az 1970-es évet, vagyis túlélték mindketten a háborút. (Később azt is megtudtam, hogy ők maguk is tanuskodtak a nyilasperben.) Én pedig a szabadon kutatható, budapesti lakónyilvántartó adatbázisban találtam meg egy 1954 évi szavazásra jogosultak listájában a Thököly út 80. számú házhoz kapcsolódóan, Breyer Józsefné Kovács Róza házmestert. Gyorsan előterjesztői kiegészítésként módosítottam a tábla szövegét, a testület pedig egyhangúan megszavazta. Ezúton is köszönöm mindenkinek a támogatást, de különösen Vogl Péternek.
Most a következő lépés a márványtábla alapanyagának a kiválasztása lesz, januárban az asszisztensemmel felkeressük a kőfaragót.
A tábla kihelyezésére és avatására 2026. április 16-án, a Holokauszt emléknapján fog sor kerülni.
De mi is történt konkrétan 1944 végén?? Mit is tett ez a két ember??
Ez az egész történet olyan, mintha egy izgalmas, abszurd, hihetetlen izgalmas fordulatokban bővelkedő háborús filmet néznénk. Simán lehetne film belőle, körömrágós, gyomorszorítós film. A Thököly út 80. számú ház első emeletére 1944. október 15-én bevették magukat a nyilasok, és még aznap az első üldözött, Rotter Lórándné beköltözött a házmesterlakásba, mint Breyer Józsefné Kovács Róza testvére, annak papírjait megkapva hamis személyazonossággal, a férjével együtt. November 3-án az egyik második emeleti lakásba, szintén valakitől elkért papírokkal (a hamis történet szerint Lajosmizséről menekültek a front elől) beköltözött dr Takács Sándorné a lányával, dr Haraszti Györgynével, majd november 27-től annak a munkaszolgálatból megszökött férje is itt bujkált – róla még a házmesterék sem tudtak. A házmesterék 12 éves lánya, Csöpi lopott fát számukra a nyilasoktól, hogy fűteni tudjanak. Közben a szomszéd lakásban egy nyilas lakott, a pincében meg történtek az ismert borzalmak. Abszurd módon az üldözöttek a nyilasházban voltak relatív biztonságban, hiszen a nyilasok a hamis identitásuk alapján békén hagyták őket – az utcára viszont nemigen mertek kilépni, mert ott felismerhették volna és így lebukhattak volna. A házmesterlakásban Breyerné nővére és annak férje bujkáltak – amikor folyton beugrottak a házmesterékhez a nyilas őrök kicsit melegedni – ők az ágy alá ugrottak. Ez mindaddig tartott, amíg végül a házmesterházaspárt is le nem tartóztatták, a férfit ugyanabban a pincében félig agyonverték (az indok: micsoda dolog már, hogy egy zsidó csak így szabadon mászkál), de végül mindketten túlélték.
Nagyon fontosnak tartom, hogy ne csak a borzalmakról, hanem a mindeközben jelenlévő jó és nemes cselekedetekről is megemlékezzünk. Fontos, hogy e bátor és hősies tett Zugló történelmének és emlékezetpolitikájának szerves részévé váljon, hozzájárulva ahhoz, hogy a jelen és a jövő generációi is megismerjék és megőrizzék az embermentők emlékét. Erre való például egy emléktábla.
A nekik állított emléktáblával szeretnék emlékezni mindazokra a névtelen hősökre, akik a borzalmak ideje alatt segítették, mentették embertársaikat, akik bármilyen zavaros ideológia miatt célkeresztbe kerültek.