dr. Kabdebó Lóránt emlék-táblájának avatása

1

Várható volt, hogy minden megszólaló Kabdebó Lóránt szakmai életútját, tudományos teljesítményét és kiválóságát fogja méltatni. És ez így is van rendjén: munkássága, irodalomtörténészi és egyetemi oktatói tevékenysége megkerülhetetlen része a magyar szellemi életnek. Engem azonban most inkább Kabdebó, az ember érdekelt.

Sokat beszélgettem Dobos Marianne-nal, az özvegyével. Ezekből a beszélgetésekből nem csupán életrajzi részletek rajzolódtak ki, hanem egy nagyon színes, kíváncsi, mélyen érző és derűs személyiség képe is. Egy olyan emberé, aki nemcsak a könyvek és kéziratok világában volt otthon, hanem az emberi kapcsolatok finom rezdüléseiben is.

Úgy éreztem, az emlékezés akkor lehet teljes, ha nemcsak a tudóst idézzük meg, hanem azt az embert is, aki mögötte állt: a férjet, a barátot, a beszélgetőtársat. Végül az alábbi beszéddel nyitottam meg az emlékezést:

"

Aznap szinte elviselhetetlen hőség volt. Annyira meleg volt, hogy aggódtunk az idős Marianne egészsége miatt, ezért a megemlékezést végül a hűvös lépcsőházban tartottuk meg. A kinti forróság szinte vibrált a házfalak között, így csak néhány percre, a koszorúzás idejére merészkedtünk ki az utcára, a házfalhoz, ahol az emléktábla található.

Ez a kényszerűen bensőséges helyszín azonban különös módon még közelebb hozta egymáshoz a résztvevőket. A lépcsőházban, egymáshoz közel állva nem egy hivatalos esemény részeseinek éreztük magunkat, hanem egy közösségnek, amely személyesen is kötődik Kabdebó Lóránt emlékéhez.

Talán éppen ez a meghittség segített abban, hogy ne csupán a tudóst idézzük meg, hanem az embert is – azt a színes, figyelmes, szeretetteljes személyiséget, akiről Dobos Marianne mesélt nekem. A rövid utcai koszorúzás így nem csupán formális aktus volt, hanem egy csendes, méltó gesztus: tisztelgés egy élet és egy emberi történet előtt.