Tóth "Potya" István emléktábla
Tóth-Potya Telepes utcai háza életmentő menedékhellyé vált. Itt húzták meg magukat a zsidóüldözés elől többek közt a Latabár fivérek és Gobbi Hilda is.
Tóth Potya István nevét kevesen ismerik, holott futballistaként, edzőként is maradandót alkotott, hovatovább a második világháború alatti humanitárius cselekedetei és ellenálló tevékenysége okán is a történelemkönyvek lapjaira kívánkozik. Portré a Fradi legendás labdarúgójáról, edzőjéről, aki a II. világháború alatt több száz zsidó és politikai elítélt életét mentette meg.
A Keleti pályaudvarral szemben épült MÁV-telepen, az úgynevezett "Nyolcházban" 1891. július 28-án nagy lehetett a türelmetlenség: Tóth vasúti ellenőr felesége vajúdott a ma is álló, klasszikus, nyolc sárga épületet magába ölelő bérházegyüttes egyik kis lakásában. Nem sokkal később egészséges fiúgyermeküket Tóth István Sándor Rezső néven anyakönyvezték, és keresztszülőként a szomszédjukat kérték fel.
Potykából Potya
A komaasszony is hasonló korú srácot nevelt, így a két lurkó hamarosan együtt játszott a "Nyolcház" által határolt udvaron. Mivel Istvánnak hívták mindkettőt, ki kellett találjanak valamilyen megkülönböztető becenevet. A családi legendárium szerint Tóthék Istvánkájára dundi, tükörpontyra hajazó kerekded alkata okán ragasztotta rá keresztanyja a Potyka nevet.
Hogy a Potykából idővel azért lett Potya, mert a csatárvérű gyerek olykor a kapuba állva bekapott egy-két potyagólt, vagy csak szimplán az egyszerűbb kiejtés miatt kopott ki a k-betű a becenevéből, nem tudjuk. A lényeg, hogy 1904. június 29-én a Budapest TC ifjúsági csapatával Tóth-Potya lejátszotta első hivatalos mérkőzését.
A századforduló előtt és után a sportolni vágyó polgárok egyre másra hozták létre az egyesületeket. Elsőként 1875-ben alakult meg a Magyar Atlétikai Club, majd a BTC és az Újpest 1885-ben, míg 1899. május 3-án a "Tizenegyek bandája" megalapította a Ferencvárost.
1906. júniusában, még a 15. születésnapja előtt több társával együtt kiváltak az első két hivatalos magyar bajnoki címet elnyerő BTC-ből (1901, 1902), és saját egyesületet alapítottak Nemzeti Sport Club néven.
Ekkorra már annyi klub létezett, hogy az NSC csak a másodosztályban indulhatott. A második bajnoki évad végén mindjárt az élen végeztek, ezzel 1909 nyarán feljutottak az első osztályba, ahol az első év végén bronzérmes pozícióban zártak.
A kor Thomas Müllere
Tóth-Potya még nem töltötte be a tizenhetet, de már városszerte híre ment a sokat mozgó, jól cselező, minkét lábbal remekül passzoló és lövő csatárnak. Futtából és állított helyzetből is tökéletes technikával rúgott, csodájára jártak bombáinak és csavart lövéseinek. Többek között azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy bármelyik oldalról is legyen a sarokrúgás, a labdát simán becsavarta a kapuba. Mivel a korabeli szabályok érvénytelenítették azt a szögletből szerzett gólt, amelybe a rúgón kívül más nem ért bele, ezért meccsen ezt az erényét nem feltétlenül használhatta ki.
Arra viszont mindez elégnek bizonyult, hogy Minder Frigyes felfigyeljen a támadósor bármelyik posztján bevethető csatárra, lévén a szövetségi kapitány 1909. május 29-én csapatba jelölte az angolok ellen a zuglói Millenárison 4-2-re elvesztett mérkőzésen.
Az igazi áttörést azonban az 1912-es év hozta el Tóth-Potya számára. Ekkor igazolta le a kor legnépszerűbb csapata, az akkor már hétszeres bajnok Ferencváros, illetve nem sokkal a klubváltást követően második válogatott találkozóján, a norvégok ellen 6-0-ra megnyert olimpiai felkészülési meccs 31. percében meglőtte első gólját is a nemzeti tizenegyben. Herczog Ede a keret tagjaként kivitte Stockholmba, de se a britek, se a németek, se az osztrákok ellen nem jutott szóhoz, igaz, ettől még olimpiai ötödik helyezettnek vallhatta magát.
A 19. század végén, a 20. elején a klubok alulról szerveződtek. A futball sem számított professzionális sportnak, a tehetősebb polgárok, az iparosok, de a szurkolók is inkább közösségi tevékenységként tekintettek rá. Az edzéseket, meccseket követően a játékosok ottmaradtak a pályán, ettek, ittak, beszélgettek a közönséggel. A csapatból és annak szimpatizánsai közül mindenki azt tett hozzá a működéséhez, amihez értett. A tehetősebb pénzzel segített, az ács kerítést épített, a vizes a zuhanyzót szerelte. A Fradi Soroksár úti pályáján például kezdetben jobb híján a szabad ég alatt alakították ki a tusolót. A fradistáknak Gráf, a pékmester szállított minden edzésre és a meccseket követő összejövetelekre sóskiflit, zsömlét, kenyeret, ezért hívták abban az időben őket "sóskiflis" csapatnak. Az összefogás, együtt lélegzés, együtt gondolkodás jellemezte a klubok zömét, de a Ferencvárost már akkor is a többiek fölé emelte az erős kohézió.
A játékosok sem a futballból éltek – bár részesülhettek a közönségbevételből –, mindegyiküknek volt polgári hivatása. Tóth-Potya, aki játékosként 1912-26 között szolgálta a Ferencvárost, a Műszaki Egyetemen gépészmérnöknek tanult, mozigépész-képesítéssel is rendelkezett, és hobbiból még zenével is foglalkozott.
Univerzális csatárnak számított. Hihetetlen erőnlétének köszönhetően rengeteget futott, nem ragaszkodott különösebben a posztjához, a "kor Thomas Müllereként" mindenhol feltűnt. Tizennégy év alatt a klub színeiben összesen 386 mérkőzésen szerepelt (197 bajnoki, 132 nemzetközi, 65 hazai), ezeken összesen 147 gólt szerzett, kétszeres Magyar Kupa-győztes (1913, 1922) és kétszeres magyar bajnok (1913, 1926). Az első fradista idénye végén mindkét címből begyűjtött egyet-egyet, majd ahogy mindenkinek, a világháború neki is megtörte a labdarúgó pályafutását. Az 1914/15-ös bajnokság félbeszakadt, míg az 1915/16-os teljes egészében elmaradt. Tóth-Potya István a Soroksári úti Fradi-pálya helyett a hadszíntéren találta magát, ahol tűzharcosként teljesített frontszolgálatot, és amelyről a IV. Károly király által 1916-ban alapított háborús emlékéremmel, a Károly-csapatkereszt kitüntetéssel tért haza. Ami a legfontosabb, épen, egészségesen.
A háborúban ugyanis több labdarúgó is odaveszett, vagy olyan sérülést szerzett, amellyel nem tudta folytatni a futballt. Tán a Fradit sújtotta legjobban a világégés, amely után az MTK dominálta a magyar futballt. Brüll Alfréd, a kék-fehérek legendás elnöke ráadásul még 1914-ben szerződtette az angol Jimmy Hogant, aki merőben új elképzeléssel látott munkához, és lényegében letette a dunamenti iskolaként ismert, mára teljesen feledésbe merült magyar futballstílus alapját.
A kiváló csatár iránymutatásával az MTK páratlan sikersorozatba kezdett. A klub az 1914-es győzelme után 1917-25 között további kilenc bajnoki címet nyert (Hogan az első ötben vállalt tevőleges szerepet). A Ferencváros Tóth-Potya István utolsó aktív évében állította meg a kék sorozatát, az 1925/26-os szezon végén a klubot már játékos-edzőként szolgálva került a második bajnoki aranyérem a nyakába.
Az újító edző
Hiába a mérnöki diploma, a kiváló támadó a polgári hivatás helyett inkább a pálya szélét választotta és egészen eredményes edzői karrierbe kezdett. A 20. század elejének amatőr korszakában általában még maguk közül választottak edzőt a csapatok: vagy a csapatkapitányt nevezték ki, vagy valaki más segítette a játékosokat a felkészülésben és a mérkőzéseken. A magyar labdarúgás azonban pont ebben az esztendőben, 1926-ban vált profivá, így a Fradi első hivatásos edzője a már játékos korában külföldi szakirodalmat olvasó Tóth-Potya lett. A klublegenda éjszakába nyúló önképzéssel az egyetem alatt, majd utána is pont azért tanult meg három nyelven – angol, német, olasz –, hogy megfelelő módon képezhesse magát nemcsak futballszakmai, hanem korát messze megelőzve anatómiai, erőnléti, élettani, pedagógiai, pszichológiai módszerek terén is.
Úgy gondolkozott, ha már hivatásos edző, azért kapja a fizetését, hogy mindenki másnál felkészültebb legyen, többet tudjon. Felismerte, a profi korszakban az edzői munka jelentősége pont az, hogy minden téren jelentősen többet tudjál a játékosnál, ezzel szerezzél magadnak hitelt, elismertséget, elfogadást az öltözőben. Tapasztalatait, gyakorlatait, taktikai ötleteit edzésnaplóiban rögzítette, amelyben játékosait illetően kifejezetten kritikus hangvétellel élt. Maximalizmusát jelzi, hogy korábbi csapattársáról, az Európa-klasszis Kohut Vilmosról azt írta, "körülményesen, nehézkesen fordul". De a T-betűs csatársor – Táncos, Takács, Turai, Toldi, Kohut – többi tagját sem kímélte.
Nem korholta a játékosait, viszont reálisan ítélte meg őket annak érdekében, hogy a hiányosságok felismerésével további fejlődésre ösztönözze őket. Abban az időben az MTK-ban, a Fradiban, az Újpesten is remek spílerek kergették a labdát. Tóth-Potya viszont forradalmasította az edzésmódszereket, így a mezőny csak kullogott a Fradi után.
Mai fejjel nézve minden bizonnyal napi szinten témát szolgáltatna, ha bárki, 19-szeres válogatottsággal a háta mögött edzőként is azonnal révbe érne. Ráadásul nem is egyszer. Tóth-Potya 1926-1928 között egymást követően három évben nyert a Fradival bajnoki címet és háromszor Magyar Kupát (1927, 1928, 1942). (Szerhij Rebrov lehet a második Fradi-edző, aki idén minden bizonnyal megismétli a mesterhármas páratlan bravúrját. Rajtuk kívül Novák Dezső szerzett a Fradival edzőként három bajnoki aranyat 1981-ben, 1995- és 1996-ban)
Tudását nem csak magának tartotta meg, kezdeményezésére megalakult az edző kollégium, a magyar edzők első hivatalos fóruma. A háború utáni korszak két legendás magyar edzője, Illovszky Rudolf és Baróti Lajos is szellemi vezetőjeként tekintett Potyára.
Újításainak, felkészültségének köszönhetően a Ferencváros nemzetközi téren is sikereket ért el. A Fradi 1928-ban Közép-Európai Kupát nyert, a Rapid Wient győzte le a döntőben (7-1, 3-5, összesítésben 10-6), míg 1929-ben a klub dél-amerikai túráján ma már elképzelhetetlen diadalt aratott azzal, hogy Montevideóban 3-2-re legyőzte a világ akkori legjobb csapatának tartott Uruguay válogatottját.
Képzeljék el, milyen médiavisszhangja lenne, ha a közeljövőben végre akadna egy igazi újító, bajnoki címek terén mesterhármast elérő magyar tréner, akit aztán a Serie A egyik legeredményesebb klubja szerződtetne?
Labdarúgás, 1974. március / 3. szám / Arcanum Digitális Tudománytár
Márpedig Tóth-Potyát előbb a Triestina, majd az Internazionale alkalmazta. Az olasz edzőkollégákkal is aktív kapcsolatot tartott, eszmét cserélt, levelezett velük, 1932 nyarán Milánóból mégis hazaköltözött. Elfogadta az Újpest mecénása, Aschner Lipót ajánlatát, akivel már Fradi-edzőként is remek viszonyt ápolt. Első éve végén, 1933-ban bajnoki címet ünnepelt a Megyeri úton, a következő évben második lett a Fradi mögött.
A mai napig az egyetlen magyar edző, aki a Ferencvárossal és az Újpesttel is elhódította a bajnoki serleget.
Két újabb olaszországi, Triestinában eltöltött év után 1936-ban az újonc Elektromos FC vezetése csábította haza. A "Tromost" tanácsadóként segítette, bennmaradtak az első osztályban, mi több, második évben ötödik helyen zártak.
Tóth-Potya az életmentő
Potya 1942-ben edzőként visszatért a Fradihoz, de miután a szélsőjobboldali, fasiszta hatalom, a nyilas párt egyre durvább hatalmi eszközökkel szólt bele a sportklubok életébe, 1943 nyarán minden futballban betöltött pozíciójáról lemondott. (A nyomás odáig fajult, hogy 1944. augusztus 2-án Jaros Andor úgy lett elnök, hogy össze sem hívták az elnökséget, lényegében saját magát nevezte ki. Senki nem mert ellenkezni.)
Az ország futballkultúrája hű tükre a társadalomnak - szól az általánosan elfogadott párhuzam. Egy rendhagyó NB1-es bajnokköszöntő következik.
Egzisztenciálisan nem függött a labdarúgástól, örök humanistaként pedig semmilyen szinten nem vállalt közösséget azzal a hatalommal, amely sportolókat, sportvezetőket gondolkodásuk, származásuk miatt listázott, lehetetlenített el.
Tobak Csaba, a Fradi Múzeum vezetője alapos kutatómunkájának hála ma már részleteiben ismerjük Tóth-Potya ellenálló és humanitárius cselekedeteit, lebukásának, halálának történetét. Azt követően, hogy végleg kiszállt a labdarúgásból, háttérbe vonult. Ám miután két korábbi barátja, a Royal Revue vezetői, Zsabka Kálmán és Varga Károly a segítségét kérték, nem habozott, hogy kapcsolatait felhasználva az eltiltott művészek számára üres vagy hamis igazolványokat szerezzen.
Korábbi sporttársaiból hatvanfős csoportot hozott létre, amely vezetőségébe a remek edzőn kívül bekerült Kertész Géza (egyszeres válogatott csatár), Jánosi Béla (labdarúgó, majd többek közt az Újpest edzője) és Holecska Tibor (az FTC volt titkára) is.
Tóth-Potya teljes mellszélességgel beleállt az ellenállási mozgalomba. Az Aranycsapat későbbi kapitányát, a közismerten antifasiszta, munkáspárti Sebes Gusztávot figyelmeztette, hogy tűnjön el a SAS-behívó átvétele elől. (A SAS hivatalosan a "Sürgős Azonnal Siess" rövidítése. Arról rendelkezett, hogy aki megkapta, 48 órán belül be kellett vonuljon. A népnyelv a "Siess Adolfnak Segíteni"-ként ismerte). Más politikai üldözötteknek és a zsidó állampolgároknak hamis iratokat, védleveleket, élelmet, ruházatot, pénzt, illetve átmeneti rejtekhelyet biztosított.
Tóth-Potya Telepes utcai háza életmentő menedékhellyé vált. Itt húzták meg magukat a zsidóüldözés elől többek közt a Latabár fívérek és Gobbi Hilda is.
Ahogy duzzadt az ellenállás, úgy szélesedett a tevékenységük. A földalatti nyomdájukban a röplapok nyomtatásától, az antifasiszta propaganda terjesztésén át, egészen a szabotázs akciók megszervezéséig. Az 1944. október 15-i befuccsolt kiugrási kísérlet után már fegyvereket és lőszert is gyűjtöttek az ellenállás számára.
Közismert és köztiszteletben álló emberként az ellenállás katonai szárnyával is kiváló kapcsolatot ápolt. A csoport vezetésén túl ellenállásban betöltött szerepe akkor vált igazán meghatározóvá, miután a honvédségnél dolgozó tisztelői és barátai elintézték, hogy behívót kapjon, és tartalékos tisztként az Elektromos Művek légoltalmi raktárának a vezetője legyen. Innen kezdve szabadon mozoghatott a városban, de ami lényegesebb, katonai és légós igazolványok, iratok és egyéb eszközök felett is rendelkezett.
1944 utolsó hónapjaiban a szövetséges erők ejtőernyővel ledobták Kovács Pált. A Besztercebányán már Stephan Cora néven landoló, kiképzett kém, ellenállási szervező a hírszerzésen kívül azzal a küldetéssel érkezett, hogy mindenre kész partizáncsoportot szervezzen. Kertész Gézán keresztül kapcsolatba került a sportemberek partizáncsoportjával, így a csoportvezető Tóth-Potyával is, akik a továbbiakban "Dallam rádió" néven a szövetségesektől kapták az utasításokat, és életmentésen, az ellenállás szervezésén túl immár kifejezett katonai célú feladatokat is elláttak. A Budapest felszabadításáért folyó harcban kiemelt szerepet kapott a Pestet Budával összekötő, így a szabad mozgást biztosító hidak megmentése. A Dallam-csoport tagjai a Ferenc József, mai Szabadság hidat igyekeztek megőrizni, sajnos eredménytelenül.
Banális lebukás
Kovács az ellenállás szervezése közben olykor elmerült a pesti éjszakában. Bensőséges viszonyba került bizonyos Bényi Máriával, akinek egy nyilas tiszt, Dósa Gábor is rendszeres vendége volt. Békeidőben sem számít ritkának, de a háborús helyzetben végképp szokványos, hogy az örömlányok jelentős része csak akkor folytathatta a tevékenységét, ha besúgóként kiszolgálta a karhatalmat. Kovács alighanem túl sokat ihatott és beszélhetett a légyott alkalmával, mert másnap elfogták, kihallgatták, ezzel dőlt a dominó is, 1944. december 5-én a csoport teljes vezérkarát, illetve rajtuk kívül további húsz személyt tartóztattak le.
Tóth-Potyát, Kertészt a letartóztatás után egy héten át a Hadik laktanyában vallatták, majd december 13-án a Gestapo fegyházába kerültek. A szovjet alakulatok ekkor már elfoglalták a Sváb-hegyet. 1945. január 3-án találatot kapott a Fő utcai fegyház is, ezért előbb a Parlamentbe, majd újra Budára, a Várban található börtönbe vitték őket.
Az átszállítás közben, miközben áthaladtak a Lánchídon, az őrzésükre kirendelt tiszt mint labdarúgóedzőt, felismerte Tóth-Potyát, és odasúgta neki: "Amint átértünk Budára, nem nézek oda, ugorjon le, szaladjon, meneküljön, ahogy bír." Az edzőlegenda visszakérdezett: "Kertész Géza is jöhet?" A tiszt a szavakat fogai közt szűrve, a fejét enyhén rázva kibökte: "Egy fogoly elvesztését még megúszom, ha többen lépnek meg, alighanem én foglalom el a maguk helyét." Tóth-Potya lehajtotta a fejét és annyit mondott: "Kertész Géza nélkül nem megyek sehova."
A németek 1945. január 14-18. között felrobbantották a budapesti hidakat – a Margit híd november 4-i aláaknázása közben baleset történt és az már akkor felrobbant. Február elejére már végérvényesen világossá vált, hogy a szovjet hadsereg hamarosan kiűzi a németeket. Budapest felszabadulása, avagy a biztos megmenekülés és túlélés előtt egy héttel, február 6-án reggel egy Werner Lemke nevű náci parancsnok az általa személyesen kiválasztott foglyok közül mindenféle tárgyalás és ítélet nélkül többtucatnyit kivégeztetett. Köztük a magyar futball két kiváló labdarúgóját, majd edzőjét, a háború alatt több száz zsidó és politikai elítélt megmentőjét, Tóth-Potya Istvánt és Kertész Gézát is.
Kálnoki Kis Attila - 24.hu
2021.03.15., 13:58
A labdarúgás Schindlerei
A KIVÉGZETT FUTBALL-LEGENDA, TÓTH POTYA ISTVÁN, AKI SOKAK ÉLETÉT MENTETTE MEG –A SAJÁTJA ÁRÁN
1891. július 28-án született Tóth Potya István, aki a BTC, a Nemzeti SC és a Ferencváros kiváló játékosa, majd Olaszországban az Inter, illetve idehaza az FTC és az Újpest edzője volt, és akit hősi tettei miatt a mai napig a labdarúgás magyar Schindlerének neveznek.
Kezdődött azzal, hogy a második világháborúban a honi fociklubok is súlyosan megszenvedték az úgynevezett futball árjásítást. A politika csaknem minden zsidó származású sportoló és szakember életét tönkretette. A többségük nem menekülhetett a nácik karmaiból, és soha többet nem térhetett vissza a családjához, illetve szeretett sportágához.
Két legendás szakember, a Ferencvárosnál, az Újpestnél, sőt az Internél is dolgozó Tóth Potya István (ő játékosként és edzőként összesen öt bajnokságot nyert az FTC-vel, sőt egyet a kispadon az Újpesttel is), illetve a két évtizeden keresztül Olaszországban tevékenykedő, és ott számtalan újítást (pl. edzőtábor, bemelegítés, edzésnapló bevezetése) meghonosító Kertész Géza szívből gyűlölte a fasizmust, és amint Magyarországra is begyűrűzött a háború, ellenállási csoportokat szerveztek.Ezek közül a "Dallam" fedőnevű alakulat volt a legismertebb, amelynek vezetőiként sokakat mentettek meg a koncentrációs táborok kínszenvedéseitől, azaz a biztos haláltól.
Miután Kertész kiválóan beszélt németül, kihasználta a lehetőséget, és német egyenruhába bújva rendszeresen bebocsátást nyert a pesti gettóba, ahonnan sok honfitársát menekítette ki majd bújtatta el sikerrel.
A két szakember emellett fontos láncszeme volt az angolok által támogatott ellenállási mozgalomnak, amely a budapesti hidak megmentéséért szállt harcba. Egy áruló azonban 1944 decemberében lebuktatta a csoportot, és a nyilasok azonnal letartóztatták őket.
Tóth Potyát, Kertészt és huszonegy társukat a Gestapo Fő utcai börtönébe, majd a Belügyminisztérium Várban lévő pincéjébe hurcolták. 1945 februárjában, amikor már mindenki számára egyértelművé vált, hogy a nácik elveszítik a háborút, a szövetségesek által körbezárt, ám eszméiket feladni nem akaró Gestapo hóhérai egy újabb aljas és gyalázatos lépésre szánták el magukat. Utolsó tettükként egytől egyig kivégezték a hősies magyarokat, köztük Európa két kimagasló tudású futballszakemberét, Kertész Gézát és Tóth Potya Istvánt.
A két magyar hőst és tetteiket Olaszországban is nagy tisztelet övezi, hiszen amellett hogy könyveket is írtak róluk "Niente é stato vano" (Semmi sem volt hiábavaló), illetve "Due eroi in panchina" (Két hős a kispadon) címmel, Kertész Géźáról a szicíliai Cataniában még utcát is elneveztek. Mi pedig büszkék lehetünk rájuk, ugyanis mindketten rengeteget tettek nem csupán labdarúgásunk, hanem hazánk hírnevének öregbítéséért is. A második világháború poklában ártatlan magyarokat mentettek meg a halál torkából, úgy hogy tisztában voltak vele, hogy mekkorát kockáztatnak. Ám köszönhetően a magyar hősöknek, Kertész Gézának és Tóth Potya Istvánnak, sok, a nácik által halálra ítélt család kezdhette újra az életét boldogságban és békességben.
És meglehet, mindketten az életükkel fizettek hősies tetteikért, egy dologban biztosak lehetünk… Ha tudták volna, hogy ez lesz a sorsuk, akkor is ugyanígy cselekedtek volna.
KÖSZÖNET A HŐSÖKNEK! (Dunai Ede)
Tóth Potya Istvánt és Kertész Gézát a nyilasok végezték ki 1945. február 6-án.
A két kiváló sportember és ellenálló földi maradványait a Belügyminisztérium akkori, budavári udvarán (Budapest I. kerület, Országház utca 28.) egy évvel később találták meg. A holttestek megtalálását és exhumálását követően 1946 áprilisában vettek tőlük végső búcsút a budapesti Fiumei úti sírkertben.
